Nemrég megkérdeztelek titeket Instastoryban, hogy mire lennétek kíváncsiak velem kapcsolatban, mert szerettem volna egy személyesebb posztot is írni. Vannak már ilyenek a blogon, ide kattintva olvashatóak, de a jövőben többet is tervezek írni.

Sok érdekes kérdést kaptam, a legtöbben a munkámmal, vagyis a munkáimmal kapcsolatban érdeklődtetek. Most a tolmácsolásnak szentelnék egy posztot.

Szóval, én szabadúszó vagyok, kiváltottam jó néhány éve a vállalkozóit (olaszul Partita IVA) és számos idegennyelvekkel, online marketinggel kapcsolatos projekten dolgozok, működök együtt olasz, magyar és nemzetközi márkákkal. A fő profilom az a tolmácsolás lenne. Igen, lenne, ha lenne folyamatosan munka ezen a téren.

Őszinte leszek veletek, csak a tolmácsolásból nem tudnék megélni. Olasz-angol viszonylatban itt Milánóban hatalmas a konkurencia, olasz-magyar felkérések meg nem akadnak olyan gyakran, hogy abból folyamatos bevételem lehessen, így az évek során más kompetenciákat is el kellett sajátítanom. Ennek ellenére nagy szerelem ez a munka, mert imádom, hogy változatos, folyamatos kihívásokkal teli, hatalmas elégedettséget tud adni, növeli az önbizalmam és az a szeretet, elismerés, tisztelet, amit kapok a közönségtől és a megbízóktól is, megfizethetetlen.

Nagyon sok ügyfelemmel hosszú évek óta folyamatosan dolgozok együtt és valahányszor Olaszországba látogatnak az üzlet miatt, engem kérnek fel tolmácsolni. Vannak fix cégek, rendezvények az életemben és ez nagyon jó. Ezeknek a megbízásoknak köszönhetően gyakran van lehetőségem utazni is, amit különösen szeretek.

Igazán változatos a paletta, ami tolmácsolás terén kialakult nálam az évek során: divatvilág, kozmetikai kiállítás, üzleti élet, esküvők, luxus bútorok, egészséges életmód, építőipar, mezőgazdaság, pszichiátriai intézet… minden volt már itt. 🙂

Szinkron- és konzekutív tolmácsolást is vállalok, sokat vagyok a színpadon is, a tolmácsfülkében is, de a tárgyalóasztalnál és Skypeon is.

Mi a legnagyobb kihívás a tolmácsolásban? Nekem az, hogy végig tudjak koncentrálni. Világéletemben gondom volt a koncentrálóképességemmel, nagyon el tud kalandozni az agyam, nagyon hamar belefáradok a feszült figyelésbe. (30 éves koromban derült ki, hogy ennek az oka a pajzsmirigy alulműködés és a Hashimoto nevű autoimmun pajzsmirigybetegség. Meglepődtem, de elfogadtam és nem élem betegségtudattal az életem.)

Szóval meg kellett tanulnom tudatosan figyelni, információtengereket megjegyezni, azonnal reagálni, mondani idegennyelven a tolmácsolandó szöveget. Ezt persze a képzések alatt is sokat kell gyakorolni, de az igazi kihívás, az igazi nyomás akkor van az emberen, amikor élesben, a saját betevőjének a megkereséséért dolgozik. Szerencsére megedzőttem az évek alatt és a koncentrálóképességem is javult. Persze egy-egy intenzívebb nap, rendezvényekkel teli hétvége után kell a néhány napos pihenő (ami ritkán 100% relax, mivel ott van a többi munkám is).

Melyik megbízás volt eddig a legnagyobb kihívás? Természetesen azok a legnehezebb munkák, amelyeknek a témája, világa a legtávolabb áll tőlem. Nem is vállalok el mindent, és ez így van jól. A legnagyobb kihívás az az útépítő gépek adás-vétele volt. Gondolhatjátok, hány aszfaltmaróhoz meg talajstabilizátorhoz volt szerencsém előtte… 😀

Azt is kérdeztétek, hogy melyik volt a legnehezebb megbízás és hogy sikerült megoldani. Egy kínai anyanyelvű cégvezető angolul elmondott szövegének a megértése volt életem legnehezebb helyzete. Hát volt olyan pillanat a két órás tolmácsolásban, amikor ott tartottam, hogy én most lemegyek a színpadról, hazamegyek és elégetem a diplomámat. De aztán vettem egy nagy levegőt és kitartottam, megcsináltam és még jól is csináltam a végén. Azóta már nem is tudom hányszor tolmácsoltam az illetőt és már ráállt a fülem az akcentusára.

A legizgalmasabb, legemlékezetesebb megbízásom az egy elmegyógyintézet volt. Persze most ne gondoljatok a horrorfilmekben ábrázolt, betegeket leláncoló intézetekre, sőt! Ez az intézet, ahol jártam, egy pszichiátriai otthon, ahol krónikusan beteg, de nem veszélyes ápoltak laknak. Egy szépen berendezett, otthonos épületet képzeljetek el, ahol elkötelezett és kedves orvosok, ápolók és önkéntesek foglalkoznak az itt lakókkal és mindenféle terápiás tevékenységet biztosítanak számukra. Ez a tapasztalat egyszerre volt megdöbbentő és kicsit ijesztő (nem beszéltem még tényleg elmezavarral küzdő, összefüggéstelenül beszélő emberrel, nem bámult még rám üvegablak mögül üres tekintetű, öltönybe, nyakkendőbe öltözött ember soha), és szívet melengető is. Olyan szeretettel beszéltek és bántak az otthonban lakókkal az ott dolgozók, hogy az bárkinek visszaadná a hitét az emberiségben és emberségességben.

Miért is szeretem a munkámat, mit szeretek benne a legjobban? Azért szeretem, mert dinamikus, változatos és rengeteget ad.  Szerencsés vagyok, mert soha nem volt rossz tapasztalatom megbízóval és minden egyes megbízás gazdagabbá tett egy izgalmas élettapasztalattal, extra tudással és barátságokkal. Rendkívül motiváló és kreatív embereket ismerhettem meg, és ezáltal én is motiváltabb és kreatívabb lettem (erre a legjobb példa a blogolás).

Mit nem szeretek a munkámban? Az egyetlen dolog, amit nem szeretek a tolmács munkában az az, hogy kiszámíthatatlan. Vannak megbízásokkal teli hónapok, van, hogy csak egy munka van egy hónapban, de van ám olyan is, hogy két-három hónapig nincs semmi.

Mit tanácsolnék annak, aki hasonló pályán szeretne elindulni? A megfelelő tudás megszerzésén kívül azt, hogy legyen nagyon kitartó, tanulja meg elfogadni a kritikát, ha az építő jellegű, bízzon a tehetségében és a tudásában és tanuljon meg nemet mondani is. Jó, ha szeret és tud egyedül dolgozni, de alkalmazkodni, együttműködni is tudni kell (például a tolmácsfülkében). Ha tolmács szeretnél lenni, nagy valószínűséggel nem fog azonnal beindulni a karriered, hosszú évek kellenek majd. Sok kollégával beszélgettem az elmúlt évek alatt és a legtöbben már bőven átléptük a 30-at mire elkezdtük érezni a szakmai megelégedést és 40 felettiek az igazán elégedettek. Ez persze ne riasszon el, de tartsd észben.

Én ennek ellenére se csinálnék mást, mert igaz, hogy én is csak olyan 32 éves koromtól érzem elégedettnek magam szakmailag, és mással is foglalkozok (van persze, aki csak ebből él, sokan is, de itt Milánóban magyar anyanyelvűként ez nem menne), de még mindig boldogabb vagyok így, mintha egy irodában ülnék alkalmazottként. Az nem volt nekem való, pedig lett volna fix állásom már 25 évesen. Ezzel válaszolok arra a kérdésre is, hogy miért lettem tolmács. Mindig is a szabadságra vágytam, a kötetlen munkaidőre. De erről majd írok egy külön bejegyzést, kicsit hosszú lett ez már így is. 🙂

Remélem élveztétek ezt a kis sztorizgatást és sikerült válaszolnom a kérdéseitekre. Ha bármire kíváncsiak vagytok még, akkor írjatok és igyekszem majd válaszolni egy posztban vagy Instagramon.